Tortúra az Édenben - Lars von Trier: Antikrisztus (2009)

Röviden így lehetne jellemezni Lars von Trier hosszú depressziója és alkotói válsága után született 108 perces filmcsodáját. De lássuk bővebben…

A filozofikus horrorként emlegetett Antikrisztus tipikus szerzői film, ugyanakkor a borzalmak szintjén igencsak megüti a horror rajongók körében, oly népszerű és eredeti, immár szinte klasszikus, sorozattá avanzsált Saw (Fűrész) mércéjét.  Sőt, néha felülmúlja, persze csak első ránézésre. Még a gyakorlott néző is beleeshet abba a csapdába, mikor az ember  a kezével félig eltakarja a szemét, de azért mégis kikukucskál mögüle… mert hát érdekli mi történik. Egy biztos, aki a hosszúsága miatt unalmas alkotásra számít az meg fog lepődni. A film kétharmadáig nem is értjük, hogy kapcsolódik az Antikrisztus a történetbe vagy legalább is várjuk annak fizikai megjelenését. Aztán persze világossá válik, az egész egy nagy-nagy álomszerű metafora, vagy mégsem?

A történet úgy is kezdődhetne: „tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek…” . A címből és az első három percből azonban kiderül a darabnak (mert akár két szereplős színi előadás is lehetne) köze sincs a családi vígjátékokhoz. A sztori egy végtelenül egyszerű, amolyan „ez bárkivel megeshet” családi dráma: egy kisgyermek véletlen kizuhanása a huzat által kinyitott ablakon.  A tragédia után a családjával mindig is hidegen viselkedő, pszichiáter férj (Williem Dafoe) elköveti a legnagyobb orvosi bakit, miszerint családtagot nem gyógyítunk és elviszi összeomlott nejét (Charlotte Gainsbourg) az általa kimondott legnyomasztóbb helyre, a csavaros módon Édennek nevezett erdőbe, hogy kikezelje a nőt depressziójából és fulladásos pánikrohamaiból. A terápia valamelyest sikerült, hiszen az idő múlásával egyre inkább felszínre törnek a múlt és jelen sötét démonai. A nő egyszer már eltöltött pár hetet a faházban, hogy befejezze szakdolgozatát a XVI.századi boszorkányüldözésről. Kutatása során kiderül, hogy Édenben is több tucat nőt öltek le, mert úgy tartották a női természet gonosz. A gyermekével egyedül ott lévő anya egyre inkább úgy érzi, azonosul a dolgozata témájával és az apácákból kiindulva a női nemiségét és a szexuális vágyat teszi meg bűnbaknak. Képtelen elfogadni, hogy az emberi élet születése szorosan összefügg a szexszel (ami bűn hisz a vágy uralja, irányítja a testet, s így magát a nőt), ám ez összeegyeztethetetlen az anyasággal. A férj által dugdosott boncolási jegyzőkönyv bizonyíték az először tudattalannak tűnő anyai szadizmusra, a fordított cipőre.

Minden a makkok hullásával kezdődött. Az Éden a Sátán kertje, a természet a Sátán temploma, a szél a Sátán lélegzete, a szex pedig az átjáró a Gonosz számára. Az erdei csend és béke csupán illúzió: a felszín, és hirtelen jött szellőtől furán susogó aljnövényzet alatt szörnyű dolgok történnek. A természet nem az az édeni csoda, aminek képzeljük, hanem egy undorító, rothadó dimenzió. A halál számtalan formája jelenik meg: az őzbe szorult halott borjútól kezdve, a kínjában saját sebét rágó rókán át a sírva hulló makkoktól a végtag gyökerekig. A három állat: az őz, a róka és a holló visszatérő szimbólumok egyben reflektálnak a fejezet címekre is. Az őz a „Grief” értsd bánat, a gyermekét elvesztő anya allegóriája, a róka a „Pain” szenvedés, kín, büntetés, míg a fekete madár a „Despair” a kétségbeesés, reményvesztettség jelképe.  A vadállatok az Antikrisztus 4. fejezetében a „Pusztulás”-ban  - ahogy a csillagokban meg van írva - betöltik végső szerepüket a halált hozó három koldusként  (ellentétben Krisztus születés történetében a három királyokkal). Érdekesség, hogy Trier élő állatokkal dolgozott, bár a rókatetem megszólalása „a káosz… uralkodik” kiugróan groteszkre sikerült a filmhez képest. Szinte oda nem illő jelenet ugyanakkor társadalom- és kemény önkritika a rendező részéről. A lélektani dráma fokozatosan alakul thrillerből horrorrá, majd ismét drámává.

A hat fejezetből álló mű zsúfolásig tömve van szebbnél szebb szemet gyönyörködtető művészien megkomponált képekkel, jelenetekkel. Így eshet meg az, hogy még az olyan önmagában borzalmas kép is megbocsájtható, mint a szeretkező pár körül holtak kezeivé, lábaivá változó fa gyökerei, vagy a megcsonkult nő mellé szelíden leheveredő erdei szellemállatok. Egyszerre borzalmas és gyönyörű. 

Trier, a keretes szerkezetű mű prológus- epilógus egységei az élet és halál kényes egyensúlyának érzetét fekete-fehér, lassított kockák, Händel Rinaldo operája egy vallásos hangulatú áriájának aláfestésével teremti meg. A félelmetes atmoszférát tovább erősítik azok a terápiás jelenetek, amelyeknek a maga állóképszerű, hátborzongató, de festőien sötét-szép képei valójában hiper lelassított, diafilmszerű mozgást tükröznek. Ha nem lenne alatta a magyarázó monológ vagy párbeszéd erősen hasonlítana a Hanekétől jól ismert hosszú percekig tartó monoton várakoztatásra, mely valójában arra szolgál, hogy a néző minden részletet megfigyeljen, átjárja a „film szelleme” és kérdéseket tegyen fel magában. Magyarán megdolgoztassa az agyát.  Az alkotás művészi értékét tovább erősíti a „Picasso-hatás” vagyis mindenki azt lát bele, amit akar és bizonyos helyzetekben lehetetlen eldönteni, az a dolog a sztori szerint megtörtént-e vagy csak az egyik szereplő gondolatai vetülnek ki. Például, mikor a film vége felé van egy flashback az prológus azon részéhez, mikor a kisfiú kizuhan az ablakon, s az épp apával fürdőszobában szexelő anyja végignézi, de nem tesz semmit.  Nincs kimondva, hogy valóban így történt, ezért előfordulhat, hogy az anya bűntudata vetül ki, mégis kétséges marad a momentum. Az ilyen szituációkat mindenki másképp értékelheti, és ez vitákhoz vezethet, épp ezért is erősen megosztó jellegű ez a film. Az erőteljes ábrázolásmód és erkölcsi mondani illetve kérdeznivalója miatt lett 2009 botránymozija Cannesban, olyan nagy elődök után, mint pl.: a Funny games.

A realistább stílust kedvelő nézők is megtalálják a maguk vonalát a filmben, hiszen az nem szűkölködik a nagyon naturalisztikusan ábrázolt erőszak és pornográf elemekben sem. Rögtön a hetedik snitt egy teljesen nyílt, bár fekete-fehér behatolás jelenet.  Az időnként tolakodóan közeli vagy bizarr módon ingadozó mozgás kézi kamerára enged következtetni, ami még inkább felerősíti a nézőben a kukkolás érzetét.  Az arcok hol erősen kontrasztosak, hol gyertyafényszerű világítást kapnak, ezzel is elmosva a valóság és vízió határát. Érdekes, hogy a filmben csak a házaspár és a gyermek angyali arcát láthatjuk (a természet, mint negyedik karakter ezer arcáról most nem beszélünk). Az epilógus megváltás jelenetében a felszabadult lelkek – mind csupa nő – tömege is arctalan. Lars von Trier így kívánja ráirányítani a figyelmet a két főszereplőre, hiszen őket, a szinte múlt és névnélküli férfit és nőt, azaz az embert kell megismernünk, mint az őstermészet, a vadon Ádám és Éváját.. A szexualitás, az egyre eldurvuló aktus jelenetek afféle rímként, ritmusként állandóan visszatérnek, s erősítik a felettes és ösztönén harcát, mely ez esetben a szex=bűn, bűnhődés= GONOSZ ÉN-re van leredukálva.
A házaspár valójában teljes ellentéte egymásnak, mégis mint mágnes vonzzák egymást, mert igazából ketten alkotnak egy egészet, egy egész embert.  A félelempiramis csúcsán ugyanis az egyén maga áll, s a szex egyfajta rituálé a Gonosz természet előhívására vagy épp a bűntudat elaltatására, miközben görcsös ragaszkodás valamihez, amiről úgy hisszük megmaradt a kapcsolatban. Afféle ragasztó két ember közt akik tévhitekben élnek. A nő azt hiszi csak a szexszel kötheti magához a férfit, aki szerinte elhidegült tőle és nem szereti, holott az mindent megtesz, hogy meggyógyítsa. A férfi a szexet eleinte afféle terápiás módszerként a nő megnyugtatására is használja vagy legalábbis semmilyen helyzetben nem áll ellen (ezt később a hímtagja bánja), hiszen ezzel is alátámasztja felesége elméletét, miszerint a női csáberő ellenállhatatlan és ördögi. Ez az okfejtés Trier nők iránti frusztrációját engedi tükrözni.

Az Antikrisztus egy két síkon játszódó megváltástörténet, melynek az egyik síkja a képi megjelenítés, a másik az értelmezési, mely metafizikai magasságokba kalandoztatja el az arra fogékony nézőt.
A mű mégis a szereplők játékától lesz borzasztóan hiteles, s bár Williem Dafoe arcáról gyakran eszünkbe jut a Pókember Zöld Koboldjának groteszk ábrázata (ezt egyébként később fokozatosan felülírja), a feleséget alakító Charlotte Gainsbourg elnyerte a 2009-es cannesi fesztivál legjobb női alakításának járó díjat.[1] Dafoe karakteres arca pályafutása során kevésbé ígérte számára a jófiú szerepkört, ennek ékes példája, hogy annak idején komoly eséllyel pályázott a ’89-es Batman moziban Joker alakjára, bár végül Jack Nicholson kapta meg a szerepet. Az Antikrisztus kísértetiesen emlékeztet Nicholson egy másik filmjére a Kubrick-féle Ragyogásra olyan alap motívumaiban, mint a hallucináció, elzártság és megőrülés, csak épp itt a feleség az, aki ijesztő pálforduláson megy keresztül. Ugyanakkor a görcsös szeretet, a szadizmus versus gondoskodás, a férfiúi kiszolgáltatottság, a lábroncsolás és gyilkos birtoklási- és bosszúvágy Stephen King Tortúrájára hajaz. Mindkét rokonfilm bővelkedik fizikai és lelki erőszakban, ám a nemiszervcsonkítás premier plánjáig csak Lars von Trier merészkedik el.

A mozi mindenképp megosztó jellegű és akár csodálatot, elismerést, akár undort vagy füttyögő felháborodást vált ki, de mindenképp erős hatást ért el a dán–francia–lengyel–német–olasz–svéd koprodukció. A dán rendező Lars von Trier pedig olyasmire képes, amiért kevésbé szerethető: a film végére a nézőben is felébreszti az Antikrisztust, ha úgy tetszik az Ördögöt, hiszen pontosan tudjuk, hogy a filmben a katarzist és a megváltást csakis a gyilkosság hozhatja el. És igen, ez beteges és/de ösztönös. .. és pocsék érzés, mert a szituációba képzelve magunkat azt kívánjuk vége legyen valaki életének… de ki az aki a moziszékből felállva ezt jóérzéssel be meri vallani? 

---

[1] Forráa: http://www.origo.hu/filmklub/blog/interju/exkluziv/20101115-charlotte-gainsbourg-a-pornoszinesz-herejere-inkabb-nem-csapott-ra-.html

Bemutató dátuma: 2010. november 18. (Forgalmazó: Budapest Film) 
színes, fekete-fehér, feliratos, dán-német-francia-svéd-olasz-lengyel filmdráma, 108 perc, 2009

rendező: Lars von Trier
forgatókönyvíró: Lars von Trier
operatőr: Anthony Dod Mantle
producer: Meta Louise Foldager
vágó: Anders Refn, Asa Mossberg

szereplő(k): 
Willem Dafoe
Charlotte Gainsbourg

 

Díjak és jelölések:
Cannes (2009) - Legjobb női alakítás: Charlotte Gainsbourg
Európai Filmakadémia (2009) - Legjobb operatőr: Anthony Dod Mantle
Cannes (2009) - Arany Pálma jelölés: Lars von Trier
Európai Filmakadémia (2009) - Legjobb rendező jelölés: Lars von Trier
Európai Filmakadémia (2009) - Legjobb női alakítás jelölés: Charlotte Gainsbourg